Források
- Zaicz
Gábor (főszerk.): Etimológai szótár (Tinta Könyvkiadó, 2006)
- [évszám]
legkorábbi előfordulása írott nyelvemlékeinkben
- Jelek:
szó elején: * rekonstrukció; két szó
között: ~ megfelelés; > származás
- A
szócikkeket begépelte: Hamar Judit és Szalai András.
atya
[1181 tn. (?), 13. század eleje] Bizonytalan eredetű, talán
ősi, uráli kori szótő magyar képzéssel. A szótőre vö. mordvin aťa ‘nagyapa’, aťä ‘atya, apa’, finn ati ‘após’,
tavgi ťa ‘atya’. A szó az uráli
korban *attз ‘apa, nagyapa’ formában
élhetett. A szó meglétét az alapnyelvben a hangtani bizonytalanságokon túl az
teszi kétségessé, hogy sok nem rokon nyelvben igen hasonló alakban él.
Elképzelhető, hogy gyermeknyelvi eredetű, vö. anya, apa. A szó a rokon
nyelvekben is önálló, későbbi fejleménynek tűnik. Az -a végződés kicsinyítő képző vagy egy eredetileg egyes szám harmadik
személyű birtokos személyjel. A ‘pap, szerzetes; isten’ jelentés a
kereszténységben alakult ki az egyházi latin pater ‘atya’ alapján. Az ős- és ómagyar kori, kihalt at(y)val ‘mostohaapa’ összetétel [1395
k.] előtagja az at(y)- ‘atya’ az atya töve, illetve változata, utótagja,
a val pedig fél ‘valaminek a fele’ szavunkkal van kapcsolatban. Hasonló
szemléletmódot tükröző, a mostohasági viszonyt a fél szóval kifejező rokon nyelvi összetételekre vö. cseremisz ača-wel,
finn isä-puoli,
lapp ačče-bœlle: ‘mostohaapa’,
tulajdonképpen ‘fél-apa’. Az atya származékai az atyai [1372 u.], atyáskodik
[1711], atyus [1788].
áldoz
[1372 u.] Származékszó, az áld
ige -z gyakorító igeképzős alakja. A
szó eredetét tekintve a pogány szertartásokhoz kapcsolódik. Az áldozik változat [1456 k.] a vallási
szóhasználatban gyökerezik ’megáldozik, úrvacsorát vesz’ jelentésben. A leáldozik ’lemegy a nap’ szóösszetétel
[1774] kialakulása áttételesen az esti istentisztelethez kapcsolható akár a
nyelvjárási napszentület. Származékai
az áldozás [1372 u.], áldozat [1416 u.], áldozó [1456 k.], áldozatos
[1794].
ámen
[13. század eleje] Latin jövevényszó, vö. latin amen ’úgy legyen’, középkori latin
’valóban, bizonyára; mindörökké’, egyházi latin ’úgy legyen’. A szó végső
forrása a héber āmēn ’valóban,
bizonyára’, a latinba a görög ’bizonyára; úgy legyen’ jelentésű szó került.
angyal
átkoz
[1372 u.] Bizonytalan eredetű szó, esetleg egy önállóan nem
élő tő származéka. A tő talán finnugor eredetű és az áld ige tövével azonos. A végződés gyakorító igeképző, vö. tudakozik, váltakozik. A magyar átkoz
jelentésfejlődésében nyomon követhető ‘perzsel, éget’ ~ ’átkoz’, illetve az
‘áld’ ~ ’átkoz’ jelentések szembenállására más nyelvekben is akad példa, vö.
finn siuna- ‘éget, pörköl’ ~ észt siuna ‘szid’, latin sacer ~ francia sacré: ‘szent;
átkozott’. Az átok [1416 u.]
valószínűleg szóelvonás az átkoz
igéből. A szócsalád tagja még az átkozott
[1416 u.), átkozódik [1416 u.] átkos [1583].
bálvány
[1101 tn. 1109] Jövevényszó, valószínűleg különböző szláv
nyelvekből, vö. bolgár régi nyelvi [balvany] ‘szobor, bálvány’, horvát-szerb balvan ‘gerenda’, horvát-szerb
nyelvjárási bolván ‘bálvány, szobor’,
szlovák balvan ‘nagy kő, kőtömb,
bálvány, idol’. E szláv szavak valószínűleg török jövevények, vö. török *balvan ‘sírkő, síremlék’, ótörök *balbal ‘bálvány’. Nincs azonban
kizárva, hogy a magyar és a szláv esetében egyaránt egy keleti nyelv volt az
átadó. Származékai a bálványos [1001
tn. 1584], bálványoz [1508].
botránkozik
[1506]
Származékszó, melynek alapszava önállóan nem adatolható. Gyakorító -r képzős relatív töve a botorkál ige tövével azonos, abszolút
töve a botlik tövével függ össze.
Végződése az -(n)kozik gyakorító-visszaható
képzőbokor. Jelentésének fejlődésére vö. megütközik
valamin, német sich stossen ‘beleütközik valamibe’; Anstoss nehmen
‘megbotránkozik valamin’, latin offendere
‘beleüt valamibe; megbotránkozik valamin’. Régi származéka a megbotránkoztat [1525]. A botrány főnév [1834] a nyelvújítás
korában keletkezett, és valószínűleg Szemere Pál alkotása. Ennek származéka a botrányos [1837-1843].
böjt
[1181 tn. (?), 1372 u.] Valószínűleg német, közelebbről
felnémet jövevényszó, vö. ófelnémet bijiht ’(hit)vallás; bíróság előtti vallomás’, középfelnémet bīht, bīhte ’gyónás’,
német Beichte ’böjt’. Mindezek alapja
az ófelnémet bijehan ‘beismer,
bíróság előtt kimond’. A böjt -jt végződése χt fokon keresztül alakult ki. Származékai a böjtös [1211 (?) tn., 1568], böjtöl
[1372 u.], böjtölés [1372 u.].
egyház
[1193 tn., 1372] Összetett szó, amely talán török mintára
keletkezett. Utótagja a ház, előtagja
a mára elavult egy ’szent’ (vö. igy), vö. kun yiχ-öv, kipcsak iχov, iϊχov:
’templom, egyház’, tulajdonképpen ’szent ház’. A magyarban ma már csak
elhomályosult összetételekből vagy származékokból elemezhető ki, vö. ünnep.
felebarát
[1495 k.] Összetett szó, előtagja a fél1 főnév -e
egyes szám 3. személyű birtokos személyjellel ellátott alakulata, utótagja a barát főnév. Az előtag a régi ’embertárs,
felebarát’ jelentéssel került az összetételbe. Hasonló jellegű régi nyelvi
összetételek: feleszolga ’szolgatárs’
[1416 u.], feletanítvány ’diáktárs’
[1416], felemás ’(házas)társ’ [1689].
(1fél: [1138 tn. (?), 12.
század vége] ’valaminek, valakinek a része; oldal; társ’ Ősi, uráli kori szó.
felekezet
[1519 k.] ’szervezett vallási közösség’ Származékszó,
alapszava a régi nyelvi felekezik
’társul, szövetkezik’, amely a fél ’társ’
jelentésből jött létre visszaható képzővel. Az -et végződés névszóképző. Melléknévi továbbképzése a felekezeti [1826].
fenevad
[1506] Összetett szó, előtagja a fene ’vad, iszonyú’, utótagja pedig a vad ’vadállat’. A melléknév és a főnév a gyakori együttes jelzői
használat következtében forrt össze.
fohászkodik
[1372 u.] Származékszó, melynek alapszava a fúj ige, illetve annak tőváltozatai, -szkodik végződése gyakorító-visszaható
képzőbokor. Alaktani felépítésére vö. játszik,
támaszkodik. A szó belseji h hiátustöltő lehet. Az eredeti
’sóhajtozik’ (tkp. ’fújkál’) jelentésből érintkezésen alapuló névátvitellel
alakult ki az ’istenhez sóhajt, imádkozik’, illetve ’kér’ jelentés. Főnévi
származéka a fohászkodás [1372 u.].
A fohász főnév [1760] elvonással
keletkezett a fohászkodik-ból, és nem
azonos a régi nyelvi fohász igével
[13. század közepe].
ige
[13. sz. második fele] Bizonytalan eredetű, talán jövevényszó
egy török nyelvből a honfoglalás előtti időből, megfelelői azonban a törökségi
nyelvekből nem adatolhatók, csak a mongolból, vö. mongol üge ‘szó, beszéd’. A szóvégi -e
hangra vö. serke, ürge. A magyarban ‘szó, varázsszó’
lehetett az eredeti jelentése, vö. igéz,
a ‘szó’ jelentés ennek alapján igen korai jelentésszélesedéssel fejlődött. Az
‘Isten szava’ jelentés mintája a latin verbum
‘ige’ volt, nyelvtani szakkifejezésként való használata pedig tudatos
szóalkotás eredménye.
imád
[12. század vége] Származékszó, melynek alapszava önállóan nem
adatolható. A szótő ismeretlen eredetű, a végződés valószínűleg a -d gyakorító képző. Első adata a szó
elején v-t is tartalmaz, a szó eleji vi > i változásra vö. ibolya, iszák. Feltehetőleg a pogány kor
szellemi örökségébe tartozik, bár rokon nyelvi megfelelőit eddig még nem
sikerült kimutatni. Eredeti jelentése ’varázsol, varázsigét mond’ lehetett,
ebből fejlődhetett a ’varázsigével könyörög valamiért’, a ’valakihez
könyörög’, majd az ’istenként tisztel’. Hasonló jelentésfejlődésre vö. áld. Az ima [1787] elvonással keletkezett az imád alapján, Barczafalvi Szabó Dávid alkotta meg a nyelvújítás
korában. Régebbi származékai az imádság
[12. század vége], imádás [1372 u.], imádkozik [1372 u.], imádkozás [1372 u.], imádságos [1495 e.].
isten
[12. század vége] Valószínűleg származékszó, melynek alapszava
az ős régi nyelvi is alakváltozata lehet. Végződése a -t és az -n kicsinyítő képzők, vö. nőstény.
Eredeti alakja feltehetőleg három szótagos volt, ehhez vö. a Halotti Beszéd isemucut ’ősünket’ adatát. Mai, két
szótagos alakja az ise tővégi
magánhangzójának lekopásával fejlődött. Jelentése kezdetben ’apácska,
atyácska’ lehetett, és a pogány magyarok hitvilággal kapcsolatos szókincsébe
tartozott. Hasonló szemléletet tükröz a latin pater ’apa’ > Jupiter (istennév)
és a finn ukko ’öregember’,
nyelvjárási ’apa’ > Ukko (istennév). Újabban a magyar szót
az irániból származtatják. Származékai az istenség
[13. század közepe], az istenes [1360
tn., 1506], az isteni [1372 u.], az isteniség [1405 k.], az istentelen [1426 tn., 1550], az istenséges [1470] és az istenít [1649].
kárhozik
[1372 u.] Latin mintára keletkezett származékszó, vö. latin damnare ’elítél, bűnösnek mond,
kárhoztat’, damnari ’elítéltetik,
bűnhődik, kárhozatra jut’. A latin szó a latin damnum ’veszteség, kár; bírság, bűnhődés’ főnévre vezethető vissza.
A magyar kárhozik a kár főnév -hozik igeképzővel ellátott alakja, a képzőre vö. szomjúhozik. A szó belseji z hangot a régiségben sz-nek is ejtették. Főnévi származéka a kárhozat [1372 u.] -at főnévképzővel alakult, további származékai a kárhozott [1372 u.], kárhoztat [1416 u.], kárhozatos [1495 e.]. Elsősorban a
szépirodalomban használatos szavak.
káromol
[1372 u.] Származékszó, egy önállóan nem adatolható szótő -l kezdő-mozzanatos igeképzővel ellátott
alakja. A szótő bizonytalan, talán hangutánzó-hangfestő eredetű, esetleg
összefügghet károg igénkkel. A szó
belseji m szintén kezdő-mozzanatos
igeképző lehet. A káromkodik [1470]
vagy ennek a szótőnek -kodik
gyakorító-visszaható igeképzős származéka, vagy pedig a káromol igéből keletkezett a szó belseji l elhagyásával és a -kodik
gyakorító-visszaható képzővel.
keresztel
[1416 u.] Szláv jövevényszó, vö. óegyházi szláv krьstiti ‘keresztel’, horvát-szerb kristiti ‘keresztel, elnevez’, szlovák krstiť ‘keresztel; vízzel higít; korhol, dorgál’, orosz [kresztyity] ‘keresztel,
keresztanyja vagy keresztapja valakinek; keresztet vet valakire; elnevez; kihúz
áthúz; üt, ver’. A szláv szavak előzménye a szláv *krьstъ ‘kereszt’. A keresztel tréfásan ‘(bort) titkon vízzel
hígít’ jelentésben is használatos [1696]. Ez a jelentés azzal függ össze, hogy
a keresztelés víz ráöntésével történik. Származékai a keresztelkedik [1416 u.], keresztelés
[1495 e.], keresztelő [1519 tn. 1659].
keresztény
[1263 tn. (?) 1372 u.] Szláv, valószínűleg horvát-szerb vagy
szlovén jövevényszó, vö. horvát-szerb kršćanin, krstiján ‘keresztény’, szlovák kresťan ‘keresztény’, orosz
[kresztjanyin] ‘paraszt’, orosz régi nyelvi [kresztyjan] ‘paraszt, keresztény’.
A szláv szavak a görög Krisztianosz ‘keresztény’ és a latin Christianus ‘keresztény’ főnévre vezethetők vissza. A magyarba talán a nyugati kereszténység
műszavaként került egy déli szláv nyelvből. Az eredeti keresztyén hangalak hangrendi kiegyenlítődéssel jött létre. A 18.
század végétől a keresztény alak a
katolikus, a keresztyén változat
pedig a protestáns szóhasználatban él. A szétválást a keresztény szó régi nyelvi ‘római katolikus vallású személy’
jelentése [1907] magyarázza. Főnévi származéka a kereszténység [1456 k.].
lakol
[1526] Származékszó, egy ősmagyar kori igenévszóból
keletkezett: vagy a már kihalt régi nyelvi, ’bűn’ jelentésű lak főnévből [1490 k.], vagy a
’bűnhődik, lakol’ jelentésű ugyancsak kihalt lakik ige eredetibb, iketlen változatából alakult -l igeképzővel. Ma a választékos meglakol ’megbűnhődik’ igekötős alakban
ismeretes.
lator
[1276 tn., 1372 u.] ’gonosztevő’ Német jövevényszó, vö.
középfelnémet lot(t)er ’mihaszna,
mulattató bohóc’, német Lotter
’semmirekellő, léha fráter’. A német szó ugyanabból a germán szóból származik,
mint ledér szavunk. A lator szavunk második szótagi o-ja hangrendi kiegyenlítődéssel jött
létre az eredeti e-ből. Elavulóban
lévő, választékos stílusértékű szó.
lélek
[12. század vége] Ősi finnugor kori szó magyar képzéssel. A
tőhöz vö. vogul lěl ’lélek’, zürjén lol ’lélegzet; szellem; élet; élőlény’,
finn löyly ’pára, gőz’, lapp liew’lâ ’gőz, pára a szaunában’. Ezeknek
előzménye a ’lélegzet; lehelet; lélek’ jelentésű finnugor *leβlз lehetett. Az ősi szótő a magyarban képződött tovább -k kicsinyítő képzővel, a képzésre vö. ének, torok. Az alaptag talán Lél
és Lehel tulajdonneveinkben
őrződött meg [1075]. A szó korai származékai közé tartozik a lelkes [1372 u.] és a lelketlen [1527], de e szavak mai
köznyelvi jelentései a nyelvújítás korától ismertek [1804, illetve 1813]. Kései
származék a lelkész [1791], és alig
néhány évtizede született a lelkizik
[1972].
megtér
ld. tér
megvált
[1456 k.] Összetett szó. Előtagja a meg igekötő, utótagja pedig a ‘viszonzásként valamit ad; megment,
felszabadít; kivált' jelentésű vált
ige. A megvált ‘bűneitől megszabadít’
jelentése [1493 k.] az egyházi latin redimere ‘megvált’ ige hatására jött létre. A szó eredeti jelentése ‘kötelességtől,
tehertől megszabadít’ volt. Főnevesült igei származéka, a Megváltó ‘Krisztus’ [1493 k.] szintén az egyházi latin hatására
alakult ki. A köznyelvben a megvált elsősorban
‘menetjegyet, belépőjegyet vált’ jelentésben használatos [1884-1885].
menny
[12. század vége] Ősi, finnugor kori szó, vö. mordvin meńel’ ’égbolt’. A feltehető finnugor
alak az azonos jelentésű *mińз
lehetett. A magyar menny hangalak az
eredeti meny forma ny hangjának megkettőzésével
keletkezett. Legkorábbi jelentése nyelvünkben is ’égbolt’ [1416 u.] lehetett,
ebből alakult ki a vallási értelemben vett ’hely, ahol Isten és az angyalok
élnek’ jelentés [12. század vége]. Gyakran a mennyország összetétel [1372 u.] előtagjaként használatos, illetve
a mennykő ’villámcsapás’ elemeként
[1525 k.]. Igen réginek látszik az igei utótagú mennydörög összetétel [1513], melyhez hasonló szemléletű
szókapcsolatok más rokon nyelvekben is vannak, vö. cseremisz jumo küδərtàr ’dörög az ég’.
mise
[1372 u.] Vándorszó, vö. középfelnémet messe, misse, északolasz missa, óegyházi szláv mьša,
horvát-szerb misa, cseh mše:
‘mise’. Ezek végső forrása az egyházi latin ite,
missa est ‘menjetek, a gyülekezet el van bocsátva’ mondat. A magyarba azok
a nyelvek közvetítették, amelyekben a szó belseji i és rövid š
hang volt. A 19. századtól [1877] zenei műszóként is adatolható, egyébként
egyházi műszó.
oltár
[13. század eleje] Vándorszó, vö. német Altar, ófelnémet altari, altare, olasz altare, óegyházi szláv olъtaŕь,
horvát-szerb oltar:’oltár’. Vö. még:
latin altare, középkori latin, hazai
latin altar: ’oltár’. A szó a latin adolere ’áldozatot gyújt, éget’ igéből
jött létre, s így eredetileg az égő áldozatok oltárát jelölte. A magyarba több
nyelv közvetítette.
ördög
[12. század vége] Ismeretlen eredetű szó. Lehetséges, hogy
eredetileg három szótagból állt, ebben az esetben a mai hangalak a második
nyílt szótag magánhangzójának kiesésével fejlődött. A szóban levő d és g
képző lehet, de a bizonytalan eredet miatt ez nem igazolható. Az ördöngös melléknévi származék [1295 tn.,
1372 u.] szó belseji n hangja
feltehetően másodlagos vö. bogáncs. A
régi nyelvben ’ördögtől megszállott’ jelentéssel bírt, ami annak a babonás
néphitnek alapján fejlődött ki, hogy egyes emberek szövetséget kötnek az
ördöggel, és ezeket az ördög természetfeletti képességekkel ruházza fel. Ma ez
a származék a bizalmas nyelvhasználatban ’nagyon ügyes és furfangos’ jelentésben
él.
pokol
[12. század vége] Horvát-szerb vagy szlovén jövevényszó, vö.
horvát-szerb pakao, pakla (birtokos eset), horvát-szerb régi
nyelvi pъklъ, pakal, szlovén pekel:
’pokol’. A szó indoeurópai eredetű, vö. latin pix ’szurok’. A szláv szavak eredeti jelentése szintén ’szurok’
volt, a ’pokol’ jelentés korábban csak a nyugati kereszténységű szlávok
nyelvében élt. A pokol ’kín,
szenvedés’ jelentése [1748] más nyelvekben is megtalálható. A poklos ’leprás’ melléknévi származék
[1213 tn., 1234] a pokol elavult
’lepra’ jelentésére utal [1372 u.], mely a pokolvar
’kelés, forradásos sebhely’ összetételből [1519] keletkezhetett jelentéstapadással.
szellem
[1808] Származékszó, amely tudatos szóalkotással keletkezett.
Kazinczy Ferenc alkotása a szél
’levegőmozgás’ főnév szellő
származékából a képzőnek felfogott -em
szóvéggel, vö. jellem. A szóval az
elavulóban lévő és csúnyának tartott szellet
’szellem’ főnevet kívánta helyettesíteni. Származékai a szellemes [1823], szellemtelen
[1838], szellemesség [1838], és a szellemeskedik [1890].
szent
[1156 tn., 12. század vége] Szláv, valószínűleg horváth-szerb
vagy szlovén jövevényszó, vö. horvát-szerb svet,
szlovén svet; vö. még: óegyházi szláv
svętъ, szlovák svätý, orosz свяm(oŭ)
[szvjat(oj)]: ’szent, istennek, isteneknek szentelt’. A szó indoeurópai
eredetű, vö. aveszta spənta- ’szent’.
A magyarba a keresztény terminológia elemeként került vagy a bizánci, vagy a
nyugati típusú kereszténység elemeként. A szláv szavak szó eleji v hangjának kiesésére a magyar szóban
vö. hála, kár, a magyar szent n
hangjára pedig vö. abroncs, dorong. A szónak számos származéka
használatos, névszói származékai a szentség
[1346 tm.], szentséges [1372 u.], szentély [1844], igeiek pedig a szenteskedik [1771], szentesít [1824].
szentély
ld. szent
szentlélek
[13. század eleje] Latin mintára keletkezett összetett szó (szent + lélek), vö. latin (egyházi latin) spiritus sanctus
’szentlélek’ (spiritus ’lélek’ + sanctus ’szent’). Hasonlóképpen latin
tükörfordítás eredményeként jött létre például a szentírás [1372 u.] és a szentatya
[1416 u.], vö. az azonos jelentésű latin scriptura
sacra és pater sanctus
szószerkezeteket. A további idetartozó összetételeink egy része a korábban
meghonosodottak mintájára is keletkezhetett, vö. szentháromság [1519], szentegyház
[1590], szentbeszéd [1823].
tér
[1372 u.] ‘más irányba kezd haladni’ Vitatott eredetű. 1. Jövevényszó egy török nyelvből a honfoglalás előtti időből, vö. oszmán-török devir- ‘forgat, fordít, megfordul, visszatér’, csuvas tavər- ‘feltűr (ruhaujjat), megfordít’. E szavak talán összefüggenek teker igénk előzményével is. A magyarba került alak *täwär- lehetett, a szó belseji magánhangzó vokalizálódására vö. kérődzik, szór. 2. Belső fejlemény. A nyelvjárási tér ‘fér’ igétől elkülönült jelentésfejlődés eredménye, a jelentés-összefüggésre vö. megy. Az egyeztetés jelentéstanilag mindazonáltal problematikus, mivel címszavunk esetében az irányváltoztatás tartalmi mozzanata elsődlegesnek tűnik. Mozgásigeként elsősorban igekötővel használatos (vö. eltér, kitér, letér, visszatér), számos igekötős alakulata az eredeti mozgásképzet mellett absztraktabb jelentéssel is jelentkezik, vö. megtér (valamely hitre), rátér (valamely beszédtárgyra), magához tér.
úrvacsora
[1583] Összetett szó (úr
+ vacsora), mely a korábbi úr vacsorája [1510] szószerkezet
alapján keletkezett, vö. úr napja
[1519] › úrnap [1769]. Létrejöttében
latin hatás is közrejátszhatott, vö. latin Coena
Domini ‘szentáldozás, oltáriszentség’ (tkp. ‘az úr étkezése’). Az elnevezés
voltaképpen az utolsó vacsorához kapcsolódik, melynek korábbi magyar
megnevezésére vö. végvacsora [1513],
utolsó vacsora [1636]. Az úrvacsora
az utolsó vacsorához fűződő szertartás, mely a magyarban a protestáns
nyelvhasználatban őrződött meg.
üdvözít
[13. század eleje] Származékszó. Alapszava az önálló
használatban elavult üdvöz névszó
[13. század eleje]. Ez szintén származékszó, ismeretlen eredetű, feltehetően
igei természetű alapszava az üdül szó
alapszavával állhat kapcsolatban. Az üdvöz
v-je talán visszaható igeképző (vö. olvaszt), a -z pedig valószínűleg melléknévképző, vö. igaz, száraz. Az üdvözít az üdvöz -ít műveltető
igeképzős származéka. Hasonlóképpen az üdvöz
igei származéka a visszaható képzővel alakult üdvözül [1372 u.], névszói származéka pedig a -ség főnévképzős üdvösség
[1372 u.]. Az üdv [1728] és az üdvös [1801] az előbbi származékokból
keletkeztek elvonással a nyelvújítás idején, illetőleg az üdvös lehet az üdv
melléknévképzős származéka is. A szócsalád jó egészségre és köszöntésre,
továbbá megmentésre, megváltásra utaló jelentésmozzanatainak összefüggésére vö.
latin salus ’épség, egészség;
megmenekülés’, salvus ’ép, sértetlen;
megmentett’, salvere ’egészségesnek,
áldottnak, üdvözültnek lenni’, salvator ’megmentő, Jézus’.