Az óember már meghalt, vagy még él?
Kol 3:9 „Ne hazudjatok egymásnak, mert levetkőztétek a régi
embert cselekedeteivel együtt, és felöltöztétek az új embert…”
Kérdés
Egyes szövegekből úgy tűnik, az „óembert” egyszer s mindenkorra levetkőztük, az „új embert” pedig felöltöztük (Kol 3:9-10 vö. Róm 6:6). Más szövegek azonban arra szólítanak fel jelen időben, hogy vessük le az óembert, és öltözzük fel az új embert, illetve újuljunk meg lélekben és elmében (Ef 4:22-24). Ezért egyesek a bűnökkel szembeni harcról úgy beszélnek, hogy az óember és az új ember harcol bennük, de vajon az élményt tényleg ez a fogalompár írja le? Mások azt nem értik, hogyan újuljanak meg lelkükben és elméjükben (ld. eltérő fordítások)? Ráadásul Pál apostol „külső embert” és „belső embert” is emleget (2Kor 4:6), ezek vajon hogy viszonyulnak az ó- és az új emberhez?
Válasz röviden
Az „óember” vagy „régi ember” [ho palaiosz anthróposz] a régi énünk, ami a bűnök miatt tönkrement, de Krisztussal együtt keresztre lett feszítve. Az „új ember” [ho kainosz anthróposz] pedig az új énünk, ami Krisztussal együtt új életre támadt fel. Az újjászületett embernek egyetlen identitása van, az új: Isten gyermeke, szent, igaz, világosság stb. Nem az új ember harcol benne a régi emberrel, hanem a Szentlélek harcol benne: az új emberben a test kívánságaival. A zsigerből, neveltetésből, kísértésből fakadó indulatoknak, érzéseknek és gondolatoknak feszül neki a Lélek akarata, és új énünknek azt kell megtanulnia, hogy a Léleknek engedelmeskedjen.
Az Ef 4:22-24 fordítása pontosításra szorul: az igék a megszokott magyar fordításoktól eltérően valójában nem felszólító módban állnak (vessétek le, öltözzétek fel, újuljatok meg). Pál arról beszél, hogyan tanultátok a Krisztust: „levetve” a régi ént és „felöltözve” az új ént (ezek tehát egyszer megtörténtek), illetve elmétekben „megújulva” a lelkiek terén (ti. azóta is, folyamatosan).
A „külső emberünk” [ho
exó hémón anthróposz] a fizikai testünk,
ami folyamatosan romlik, a „belsőnk” [ho
eszó hémón] viszont a lelkünk, az
„új ember”, ami viszont folyamatosan megújul, felfrissül.
A témához kapcsolódó
szöveg: Róm 7:7-25, 1Jn 3:6, 5:18, 1Jn 1:10
Válasz kifejtve
A régies „óember”, magyarán „régi ember” mi magunk voltunk, még a megtérésünk előtt. A minket megtévesztő
vágyak (függések stb.) e régi énünket teljesen tönkretették (Ef 4:22). Krisztus
a kereszten velünk egy lett, mi pedig vele lettünk egy a keresztségben (Róm
6:3-11, Kol 3:9-10, Gal 3:27). Óemberünk, azaz régi énünk vele együtt lett keresztre feszítve, tehát meghalt (Róm 6:6). Új emberünk,
azaz új énünk pedig vele együtt feltámadva
született új életre. Az „új ember” mi
magunk vagyunk, megtérésünk óta.
Az Ef 4:20-24 pontosításra szorul: „…így tanultátok a
Krisztust”, „…amint az valóság [alétheia]
a Jézusban”: régi éneteket „levetkőzve”, új éneteket „felöltözve” (mindkettő múlt időben),
elmétekben (Isten által) „lelki téren”/„lelkiekben” „megújítva/felrissítve”
(azóta is, folyamatosan).
- Nyelvtani
indoklás: ez a három ige nem egyszerű felszólító módban (imperativusban) áll,
hanem a 21. versben álló „tanultátok” [edidakhthéte]
igéhez kapcsolt infinitivusok. Mivel az alany („ti”) itt tárgyesetben áll [hümasz], ennek a sajátos görög nyelvtani
szerkezetnek (ún. accusativus cum infinitivo) köszönhetően a „levetkőzni” [apotheszthai] és a „felöltözni” [endüszaszthai] aorisztosz infinitivusai
múltidőbe kerülnek: „(annak idején) levetkőzve
és felöltözve…” A „megújulni” [ananeúszthai]
infinitivusa viszont egyrészt szenvedő módban áll (passivum), tehát valaki
más újít meg, frissít fel minket (ti. Isten), másrészt jelen időben van (praesens),
tehát azóta is történik: „(Istentől folyamatosan) megújítva”.
- Pál a 23.
versben az elménk [núsz] Isten általi
folyamatos megújulására utal: „lélekben” vagy „lelki téren” (tó pneumati tú noosz hümón). A formahű fordítás
(pl. Vida: „értelmetek szelleme számára”) és a leegyszerűsítés (pl. RÚF: „lelketekben
és elmétekben”, EFO: „teljesen újítsátok meg a gondolkozásotokat”) elmegy a
lényeg mellett: a pneuma (lélek) szó ui.
sajátos funkciójú részes esetben áll (ún. dativus locativus). Először is, Isten újítja meg az elménket, másodszor,
ezt lépésről lépésre teszi,
harmadszor, a spiritualitás terén újít
meg: „lélekben/lelkiekben”, „a lélek/a lelkiek terén”. Ez a fejezet
gondolatmenetében az erkölcsi döntésekről
szól: az apostoli tanítás ezen a téren mutat irányt, és szólít fel döntésre
(ue. Róm 12:2).
Az újjászületett emberben tehát nem a régi ember harcol az új emberrel, hanem a Szentlélek harcol a
test kívánságaival. Nem egy régi meg egy új identitás viaskodik bennünk, hanem
az új identitáson belül két akarat
feszül egymásnak (Gal 5:16-17). Az új ember nem az egyik küzdő fél (szemben az
óemberrel), hanem maga a csatatér: az, ami kiformálódóban van. Még képes
vétkezni, mert neveltetéséből, korábbi függéseiből adódó zsigeri reakciói még hatnak
benne, és ebben a testben, világban élve a kísértések újratermelődhetnek. Most már azonban képes nem vétkezni, mert a bűn már nem
uralkodik rajta (csak ha/amíg hagyja).
Egyfelől új identitása
van: Isten gyermeke, szent, igaz, világosság stb., de ezt tudatosítania kell (Róm 6:3,11), és sosem lesz teljesen
hibátlan vagy bűntelen. Másfelől új erő
működik benne: a Szentlélek abban segíti, hogy azt akarja, amit Isten akar, és ne azt, amit a zsigerei, de ezt is
tudatosítania kell (Gal 5:24-25), mert a Lélek nem tőle függetlenül munkálkodik
benne, hanem vele együtt, és mert belülről fakadó engedelmességre akarja megtanítani,
fel akarja nevelni.
A bensőnkben tapasztalható feszültség
tehát valóságos, de nem a régi és az új ember küzdelme zajlik (hiszen a régi a
Krisztussal együtt meghalt), hanem az új ember kiformálódása kezdődött el, és van folyamatban (Gal 4:19, 2Pt 1:4
vö. 1Jn 3:1-3). Fájdalma pedig annak a bizonyítéka, hogy él. Az új értékek melletti döntés ugyanis azért fáj, mert önmagunkkal kell
szembeszállnunk, mert sajátunknak érzett vágyakról kell
lemondanunk valami szebb, jobb és valósabb érdekében. Így tanulunk önuralmat, ami a Lélek egyik gyümölcse.
Az identitás kérdése azért fontos, mert amit magunkról
gondolunk, azt is fogjuk megtapasztalni. Nem mindegy azonban, hogy a tetteink alapján
értékeljük a mivoltunkat, vagy a mivoltunk alapján értékeljük a tetteinket.
Ha az vagyok, amit
teszek, akkor ha vétkezek, „bűnös vagyok”, és mivel nem csak a
tettemet kell elítélnem (ez bűn), hanem egész lényem kerül ítélet alá (bűnös
vagyok), jön a szégyenérzet. Mivel azonosulok
a tettemmel, nem tudok tőle távolságot tartani, megutálni és tenni ellene; így
jutok el az önutálathoz és a bűnnel szembeni kiszolgáltatottság érzéséhez. Már
nem tartom elégnek a lábmosást (Jn
13:10), hanem újra meg akarok keresztelkedni,
mert úgy érzem, mindent újra kellene kezdeni, és azt remélem, egy élmény segíthet új identitást felépíteni
(sokan jutnak el idáig olyan felekezetekben, ahol gyermekként lettek
megkeresztelve).
Pedig az újrakezdés valójában már megtörtént: Krisztus halálával
és feltámadásával, ezért akár csecsemőként, akár felnőttként lettünk
megkeresztelve, a feladat ugyanaz: aszerint
élni, ami történt velünk, hogy az határozza meg a tetteinket, akik lettünk,
Isten kegyelméből. Ha tehát vétkezek, nem magamat, hanem a
tettemet ítélem el (hiszen én több vagyok, mint egy vétkem). Bánhatom a tettem,
meg is utálhatom, mint amihez már nincs közöm, ami idegen. Istennek
megköszönhetem, hogy a bűnt felismerhettem, hogy van rá bocsánat, és kérhetek
tőle lélekjelenlétet és erőt, hogy legközelebb előbb észrevegyem, mi történik,
és legyen erőm szembeszállni a belső árulással vagy a külső ellenséggel. Így
valóban új élményekben lesz részünk, lelki növekedésnek indulhatunk.